Birkebeinerrennet

Birkebeinerrennet, avagy szezon utolsó versenye 

2015. március 21.

Vasaloppet után otthon belevetettük magunkat a munkába. Éjfélig dolgoztunk és hajnalban keltünk minden nap, így nem mondhatom, hogy nagyon sokat pihentem. Egy fél métert sem sportoltam, mert nem is nagyon kívántam és nem is lett volna rá időm. És különben is úgy gondoltam, ha a Vasa-t lefutottam, akkor már jöhet bármi. Így indultunk neki a szezon utolsó versenyének, a Birkebeinerrennetnek.

A Birkenről tudtam ugyan, hogy 54 km, és az első 20 km kizárólag hegy, de amíg az ember nem szív ott a hegyen felfelé, addig viszonylag nehéz reálisan belegondolni, hogy mit is jelent ez.

Mivel a két verseny közötti időszak kissé kaotikusra sikeredett, így Ati kifelé menet a kocsiból levelezett még velük, hogy a rajtlistában tegyenek már minket előrébb a vasárnapi versenyen. Erre visszaírtak, hogy a verseny szombaton van, tudunk-e róla, és kiérünk-e addigra….
Már meg sem lepődtem magunkon… :-)

Odakint a verseny előtti délelőtt még kimentünk egyet csúszni. Hát sírni tudtam volna annyira rosszul ment, és annyira fáradt voltam. kb 3,5 km után szóltam Atinak, hogy én visszafordultam, mert nem látom értelmét további önkínzásnak. Majd holnap…

Délután már éreztem, hogy nem vagyok jól. Hányingerem volt, olyan fáradt voltam, hogy le kellett feküdnöm aludni, és magas pulzussal ébredtem. Na remek…

Késő délután beszereztük a waxtippeket, az időjárás jelentést, a rajtszámokat, a buszjegyet, meg mindent, amit kellett és nekikezdtünk a sílécek előkészítéséhez. Olyan rutinból nyomjuk, már csak érteni kéne ahhoz, hogy mit tegyünk fel. Gondolja az ember, hogy egy szezon alatt sokat tanul majd, de pl ezt a mostani waxajánlást sem értettem.

A Swix a következőt mondta: 0-plusz 20-as maraton wax volt a csúszó (rá Cera, de mivel az az aranynál is drágább, így azt lehagytuk)
A tapadó 4 különböző volt, összesen 8-10 réteget írtak. A legfelső réteg 0-mínusz 3-as rúd volt. Ehhez képest tudtuk, hogy fent a hegyen simán akár mínusz 10 fok felett is lesz holnap. Akkor miért rakunk fel plusszos csúszót, és csak mínusz 3-as tapadót? Egyszer kitanulom ígérem, csak lenne valaki aki tudja a tutit…

Lefeküdtünk aludni, mert reggel megint korán keltünk, 4.20-kor. Igaz Rena (a rajt) elvileg csak 54 km-re volt, de a hegyen nem vezetett át semmilyen autóút, így 2 órát buszoztunk odáig.

Éjszaka arra ébredtem, hogy fáj nagyon a fülem és fázom. Na fasza, most beteg leszek, akkor fuccs a versenynek. Vettem be egy marék vitamint és csak bíztam benne, hogy még egy napig kitartok, bár voltak előjelek dögivel, de még egy nap, utána már romjaimba dőlhetek… Reggel még életben voltam, lázam nem volt, így elindultunk versenyezni.

Mikor megérkeztünk Rena-ba eszméletlen nyüzsgés volt. Rengeteg ember, autó, busz, kamion, helikopter, síléc, sátor, stb. Ezt tök jó látni, hogy itt ennyien sífutnak :-)

A rajt 26 hullámban volt, 5 perces eltolt indítással. Ez azért jó, mert van esély arra, hogy a hátsó blokkoknak is marad még jó pálya, mert egyszerre nincs annyi ember, nem váltanak annyian nyomot, mert elférnek, nincs akkora tumultus sehol.
Mi a 15 és 19-es blokkba lettünk beosztva. Az idő nagyon hideg volt, viszont mázlink volt az időjárással, mert verőfényes napsütés volt, egy száll felhő sem volt az égen. A pálya jól kifagyott, bíztunk benne, hogy na majd most végre tökéletes pályán síelhetünk. Előző nap még esett hó, fent a hegyen jelentősebb mennyiség. A friss, hideg hó köztudottan lassú, de hát valamit waxoltunk is, hátha most az egyszer telibe találta a swix.

A verseny jellegzetessége, hogy minden versenyzőnek vinnie kell a hátán egy hátizsákot, ami 3.5 kg. Több lehet, de kevesebb nem (Ati pl stréber volt, mert ő 7 kg-ot cipelt, de ez csak a végén derült ki).

1206-ban, az akkori polgárháborúk dúlta Norvégiában két harcos síléceken menekítette a behavazott hegyeken át az újszülött herceget, Haakon Haakonsson-t Lillehammerből Renába, majd onnan tovább Trondheimba. A verseny ennek állít emléket és a 3.5 kg-os hátizsák a kis herceget szimbolizálja.

A verseny előtti este megnéztük a versenyszabályzatot, és akkor láttuk, hogy vannak ám a hátizsáknak kötelező elemei is, mint pl a széldzseki, nadrág, kesztyű, sapka, stb, ami a saját biztonságunkat szolgálja, ha a fennsíkon bármi történne az időjárással. A fennsík köztudottan nagyon szeles, már haltak meg ott emberek, mikor viharba keveredtek. Tavaly a rajt napján jött be egy olyan front, hogy a startpisztoly dördülése helyett inkább lefújták a versenyt, miközben ott toporgott 10.000 induló. A fennsík veszélyes, és nem merték bevállalni. 

Természetesen a hátizsák kötelező felszereléseiről is az előző este olvastunk először, így nekem pl nem is volt meg mindenem. Ez is jellemző, nem először fordult már elő velünk, hogy ennyire körültekintőek voltunk :-) Bíztam benne, hogy nem én leszek az, akinek majd tételesen ellenőrzik a zsákját a 10.000 indulóból. Azért tettem bele 2 teletöltött 1.5 literes ásványvizes üveget, ruhákat, zselét, sapkát, sálat, stb. 

8 körül rajtolt az elit, hatalmas nevekkel és mindenki hátizsákkal. Ez nagyon mókás. Utána 5 percenként jöttek a csoportok. Mi is előkészültünk, bekentük még a derekunkat egy kis nicoflexel, már csak az illata miatt is, és indulás. Ati indult először, majd 20 perccel utána én. A szezonban ez volt az első olyan rajt, ahol az első 20 méteren nem kaptam infarktust. Szép nyugisan indultunk, és valóban minek sietni, hisz van még hátra 54 km. 

A rajt után elindultunk rögtön fel a hegyre és ez eltartott egy darabig. Az elején még tudtam szépen tolni, de éreztem, hogy nagyon hamar kezdek elkészülni az erőmmel, és a hegy csak emelkedett, és minden kanyar után folytatódott a végtelenségig. Hihetetlen hosszú volt, és egy idő után már nagyon kétségbeejtő, hogy még mindig csak emelkedünk, és akármerre nézek hosszú, kígyózó emberek mennek felfelé. Én túl hamar elfáradtam, bármelyik bokor alá be tudtam volna feküdni, aludni.

Az idei fő versenyünk a Vasaloppet volt, arra készültünk, többnyire kellemes kék pályákon. Nem nagyon mentünk hegyeket, talán csak Ramsauban egy kicsit, meg Tauplitz-on egy kört. Így ez a giga hegy, kezdett megviselni. Aztán éreztem, hogy nem vagyok jól, és minden orrfújásnál hasogat a fülem. Hát jó, akkor ne siessünk sehová, a lényeg, hogy végig menjek rajta , és ha csak sítúrázgatok versenyzés helyett, akkor lesz időm legalább nézelődni is. 

Az első megváltó lefelére több mint 14 km-t kellett várni, addig emelkedtünk több száz métert. Ott volt egy hullámos lefelé, amibe beleálltam és élveztem végre, hogy nem kell hajtani. Sokan voltak előttem, de a legszélső nyomba álltam, és száguldottam lefelé- A második hullám tetejére felsuhanva egyszer csak elém tárult a következő látvány: előttem kb 5-6 méterre 3 ember fetreng a földön, két nyomot elfoglalva. Mivel kb 30 éve síelek, a sí-biztonságom elég jónak mondható. Nem dobtam oda magam negyediknek, hanem mentettem, ami menthető.

Egy pillanat alatt kiléptem a nyomból a totálisan jeges hóra, és megpróbáltam néhány méter alatt két nyomot váltani, miközben veszettül közeledtem a földön fekvő egyveleghez. Borzasztóan ingovány volt a jegesre fagyott pálya, és nagyon nem volt miben reménykednem. Már láttam magam a földön, hogy arccal csúszom előre, körülöttem óriási porfelhőt kavarva, de akkor olyat csináltam, amit még soha. Az egyik lábamat már sikerült a 3 nyommal odébb lévőbe beletenni, de a másik a jeges havon oldalra csúszott, és belement a másik nyomba. Tehát nem egy nyomban volt a két lábam, hanem óriási terpeszben két különböző nyomban száguldottam tovább lefelé. Uramisten, hogy ebből mi lesz….??? 

Elrugaszkodni és két lábbal a megfelelő nyomba átlépni képtelen voltam, mert túl széles terpeszben siklottam túl gyorsan lefelé. Elesni már éreztem, hogy nem fogok, mert sikerült stabilizálni magam ebben a röhejes pózban, de ez így nem jó. Elkezdtem a bottal fékezni magam és szerencsére a lejtő is közeledett már az aljához. Amikor megállt a léc, akkor tudtam összeszedni végre magam. Lent a pálya aljában ültek szurkoló emberek és elképedve nézték, hogy én meg mi a francot csinálok, ez valami új technika, mert ők ilyet még nem láttak. Hát én sem… :-)

Túléltem és ennek örömére elindultunk felfelé. Mentünk még vagy 2-3 km-t és utána jött a második frissítő állomás, ahol tudtam, hogy a hegy első felére felértem. Enni nem tudtam, inni viszont rengeteget. Érdekes, alapból sosem iszom kólát, de itt tök jól esett :-)

Ami a waxot illeti, a verseny után Atival megfogadtuk, hogy átállunk a Toko-ra. A Swixnek most sem sikerült, amin nem csodálkoztam abból kiindulva, amiket tegnap felraktunk a lécekre... 

Fogni fogott, de még mennyire. 2 x megálltam, lecsatoltam a lécet és az egyikkel lekapartam a másikról a rátapadt 3 cm vastag hóréteget, hátha segít. Ezzel nem voltam egyedül, konkrétan lehetett látni, hogy ki waxolta ugyanezt, mert többen is vakarták a léceket.

A 3. frissítő állomáson odamentem a sí szervizhez, hogy csináljanak valamit, mert nagyon tapad és borzasztó lassú. Mire felemelkedtem párosbotból, már meg is állt a léc. Lekapartak róla valamit, aztán láttam, hogy ugyanazt a lila vackot tették rá fel… Végül is nekem mindegy, én itt már csak sítúrázom…

A fennsík csodálatos, fantasztikus, és eszméletlenül gyönyörű! Ha valamiért megéri ezt a kegyetlen hegyet megmászni, akkor az az a látvány, ami ott fogad. Volt időm nézelődni, megbeszéltem magammal, hogy a túlélésre focizom (síelek). Elég nehéz leírni, hogy mi van ott fent, de számomra ez volt életem eddigi legszebb sífutó pályája.

Elképesztő micsoda hatalmas, végtelen tér van ott fent, és az az apró, érdekes növényzet, meg a verőfényes napsütés (meg hideg és szél)… Kár, hogy nem volt nálam fényképező. Ott kígyózott a fehér semmi közepén az a sok kis színes pötty, és küzdött felfelé hosszasan. Jó messzire el lehetett látni, és nagyon szép volt. 

Aztán láttam magam körül sok megtört embert is. Sokan álltak a pálya szélén előregörnyedve, olyat is láttam, aki pityergett, mert nem bírta a terhelést, és olyat is, akinek épp a reggeli köszönt vissza. Igen a hegy az kiborító, kegyetlen, gyilkos, és nem kegyelmez. Ha egyszer arra megy a pálya, akkor fel kell rá mászni. Nem volt nagyon meredek, de túl sok kilométeren keresztül konzekvensen emelkedő. Tényleg kikészít mindenkit az a véget nem érő mászás, egy olyan pálya, ami minden kanyar után csak egy újabb emelkedőt rejt magában.

A laposok is nehezek voltak, mert a léc eszméletlenül nem csúszott rajtuk (viszont fogott), így ott is futni kellett. A lejtők meg életveszélyes, jeges meredek lefelék voltak, ahol a népek széthóekézték a nyomot és összetúrták a havat. Rengetegen estek, alig győztem kerülgetni őket. Ez így ebben a formában nem túl pihentető.

A helyi emberek óriási arcok. Nekik ez egy népünnepély. Rengetegen vannak kint a pálya szélén és mulatnak. Nem úgy, mint a Vasa-n, mert ott látszott, hogy az emberek kifejezettem a versenyért mentek oda, hogy részesei legyenek ők is, és hogy segíthessenek a versenyzőknek. Itt is sokan voltak, a verseny egy jó apropó volt, hogy összegyűljenek, csodálatos idő volt, és jól érezték magukat. Persze drukkoltak, zenéltek, kiabáltak, néhány helyen csokit is osztottak, de leginkább csak ünnepeltek. Minket és az életet :-)

A hóba beástak egy gödröt, abban készült az ebéd, a gödör peremét ülőkének alakították ki és pokrócokkal, prémekkel takarták, a hátukhoz meg szélfogónak hó-téglából falat építettek. Így ültek ott és mulatoztak. Ahogy közeledtünk a célhoz egyre többen voltak, egyre nagyobb hangulatot csináltak, egyre több helyen szólt a zene és ment az ünneplés. 

Az első nagy és baromi hosszú hegy után volt néhány lejtő és egy laposabb rész, majd kb 27-34 kilométerig egy újabb mászás következett. Itt megint megmásztunk egy giga hegyet, ami bevallom már egyáltalán nem esett jól. Utána pár km laposabb, majd jött a vége, ami inkább lejtő volt. De még milyen! Eszeveszett gyors, jeges, széthóekézett. Volt egy hely, ahol a szervezők leállították a mezőnyt és lecsatoltatták a lécet, mert annyira veszélyesnek ítélték. A versenyzők meg szépen szót fogadtak és baktattak lefelé.

Na nehogy már én lecsatoljak egy versenyen egy húzósabb lejtő miatt? Olyan nincs, én aztán lemegyek bárhol. Rajtam kívül még egy lány gondolta ugyanezt, és olyan ügyesen ellavíroztunk az emberek mellett, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. 

Innen már nem volt sok hátra, az utolsó 3.5 km ismertem már tegnapról, már csak pár km és beérek. 

Ekkor láttam meg megint egy speciális szánkóval versenyző mozgássérült srácot. Hát elképedtem. Ez a verseny összességében sokkal durvább volt, mit a Vasaloppet. Itt több mint 1000 méter szintemelkedés volt, és nagyon húzós lefelék. Hogy a francba tudott ez a srác végig menni? Minden tiszteletem az övé, és a mai napig gombóc lesz a torkomban, ha rágondolok! Ez a teljesítmény meg az akaraterő! Ezt sokan nem ismerik!

És végre feltűntek a már ismert kilométer táblák, már csak 3-2-1 km volt hátra. Az utolsó kilométer már a lillehammeri olimpiai stadion igen megtisztelő és megható díszletei között kanyargott, az őrjöngő tömeggel és természetesen Atival, aki örült és kiabált nekem, és már nagyon várhatta, hogy beérkezzek, mert a száraz ruháink több kilométerrel arrébb voltak… :-)

És beértem… Jajj, de jó végre beérni. Most már megrogyhatok. Ez egy sokkal nehezebb verseny volt, mint a 90 km. Az hosszú volt, ez meg nehéz. Több mint egy Kékestetőt mászni igen kemény elfoglaltság volt így szombaton. A célzónából kifelé menet a szervezők mindenkinek megemelték a táskáját, aki gyanús volt, azt a mérleghez kísérték. Én átmentem a teszten :-)

Azt gondoltam, hogy a Vasaloppet lefutása után én már nem lepődöm meg semmin. Hát meglepődtem. A hegyet igenis tisztelni kell, és alázattal kell felé fordulni. A majd’ 20 km emelkedő a rajt után az gyorsan ráébreszti az embert arra, hogy hol van, és hogy nem lehet félvállról venni a dolgokat.

Estére már éreztem az immunrendszerem kihasználásának áldásos hatását, azóta köhögök, orrot fújok, szipogok…. Reményeim szerint otthon majd gyorsan kikúrálom magam, mert muszáj lesz fejest ugrani megint a melóba.

Ez volt a szezon utolsó versenye. Elfáradtam a végére. 6 hosszú távú versenyt nyomtunk le,  5 Worldloppet versenyt és egy FIS versenyt (Ati plusz két skatinget is bevállalt). A Worldloppet versenyekről nemsokára írok még egy rövid szösszenetet :-)

Hogy melyik volt a legnehezebb? A szezon előtt kapásból rávágtam volna, hogy a Vasa, de ez nem így van. A Transju-hoz és a Birkenhez képest a Vasaloppet felüdülés volt. 

A Transju és a Birken viszik a pálmát. Mind a kettő nagyon nehéz volt, és mind a kettőn kegyetlenül elfáradtam. De ha a kettőből választani kell, akkor azt mondom, hogy a Birken nehézségét kárpótolta az a fantasztikusan szép látvány, ami a hegytetőn volt, így az idei mumus a Transjurassienne volt. Ez volt számomra a csúcs-szívás idén. 

Meglátjuk, hogy jövőre mibe nyúlunk majd bele…

Most már itthon vagyunk. Iszom a hársfa teát, talán már megmaradok. A szezon véget ért, tét nélkül lewaxoltuk a léceket és eltettük őket a következő megmérettetésekig.

Viszont jön a nyár, és nemsokára kezdődnek a síroller versenyek……

Többi kép itt.