Sífutó Világbajnokság Lahti

Volt egyszer egy világbajnokság

2017.február 20-23.

Jaj honnan is kezdjem. 3 éves koromban megtanultam síelni…… :-)  Na jó nem innen…

Menjünk vissza január közepéig. Megkeresett a Magyar Sí Szövetség, hogy a 8 fős női vb-s keretben van még egy hely, és ki tudnék-e velük menni a VB-re, az 5 km-es classik versenyre. 

Gyors választ kértek, így mondtam nekik, hogy ha hazafelé nem Budapestre, hanem Tartuba szólna a repjegyem, akkor részemről ok. Részükről is az volt, úgyhogy hirtelen elég sok dolgom lett.

Bementem a SíSzöv-be megbeszélni a részleteket. Kell sportorvosi, kell FIS kód, és kell egy FIS verseny. Na szuper, de mikor? Szerda volt, mi másnap indultunk ki Ramsauba a volkslaufokra. FIS kódot elintéztem ott helyben, délután bementem a sportkórházba, hogy a legszebb mosolyommal elintézzem a soron kívüli vizsgálatot. Az összes kört lefuttatták velem, de meglett a sportorvosim még aznap délután.

Már csak egy FIS verseny kell, az időbeosztásom alapján csak egy jöhetett szóba, ez pedig a következő hétvégi ramsaui verseny (ami nem ugyanaz, mint amire épp mentünk). Futottam a szövetségben a köröket, hogy nincs-e valami más, nem fogadják-e el véletlenül a volkslaufot, vagy a Sapporo Marathont, és akkor nem kell külön versenyeznem, de sajnos nem. 

Csütörtökön kimentünk Ramsauba lefutni a volkslaufot (http://sifutolany.blogspot.hu/2017/02/ramsau-volkslauf.html) utána még 3 napot Bad Mitterndorfban örömsíztünk. Szerda délután haza, csütörtökön otthon, pénteken indulás vissza, szombaton lefutottam a FIS versenyt, ami a megszokottakhoz képest egy másik dimenzió volt. 

A FIS (nemzetközi sí szövetség) pálya a profiknak van kitalálva, a pályavezetés kegyetlen, az összes hegyet, dombot, emelkedőt, steiget amit találnak, azt beleteszik, hadd küzdjenek a profi versenyzők. Hát nem ehhez vagyok szokva, maradjunk ennyiben. A verseny után kocsiba ültem és jöttem is haza. 

A következő hetem iszonyú sűrű volt, 5-6 óránál egyszer sem sikerült többet aludnom, rengeteg meló volt, majd pénteken elutaztunk a Sapporo Maratonra, ahol egy nap után bedobtam a kulcsot, belázasodtam, majd meghaltam.... (http://sifutolany.blogspot.hu/2017/02/sapporo-marathon.html)

A sapporoi verseny után szerdán értünk haza, 4 nap ügyintézés ezerrel, majd hétfő reggel 9.30-kor már ott álltam a reptéren a 16+2 fős magyar csapattal (8 fiú, 8 lány, 2 waxos), és vártuk, hogy elinduljunk a vb-re. 

Leszálltunk Helsinkiben, ahol egy kedves néni várt ránk, hogy ő lesz a mi kísérőnk végig, mindenben segít, anyánk helyett anyánk lesz, sőt a szálláson csatlakozik hozzánk még egy segítő, úgyhogy nyugodjunk meg jó kezekben vagyunk, mindent intéz, és semmiben sem fogunk hiányt szenvedni. Aznap láttuk utoljára, soha többet nem találkoztunk vele, a másikkal meg egyáltalán nem. 

A reptérről először busszal elvittek minket akkreditálni, megkaptuk az akkreditációs kártyánkat, ezzel kellett jönni, menni, enni, aludni mindent, mert enélkül sehová sem engednek be. Utána röpke 1 óra alatt sikerült szobakulcsokhoz jutnunk, és a busz átvitt minket a szállásra. A szállásunk Lahtitól kb fél órányi buszútra volt, egy edzőtábor területén. 

Ez a létesítmény Finnország büszkesége, hatalmas területen full extrás épületek, sportcsarnokok, dupla jégcsarnok, fűtött kültéri focipálya, szaunák, uszoda, rengeteg előadóterem, tornaterem, osztályterem, amikből mi az ég világon semmit sem láttunk. Ez a létesítmény kifejezetten erre a célra épült, és ki is használják rendesen hazai és mindenféle egyéb ország sportolói. Itt volt a szállásunk és itt kajáltunk. A szállás kis két ágyas szoba volt, a kaja viszont nagyon fullos volt. Nagyon jól voltunk tartva, istenien főztek és minden este volt fagyi :-)

Pirossal elfoglaltuk a szobánkat, rohanás kajálni, mert egész nap nem ettünk, utána gyors megbeszélés, majd alvás. Másnap kimentünk megnézni a pályát. 3 konténert kaptunk, az volt az öltöző és a waxos helység.  Berendezkedtünk, és amíg felwaxoltak nekünk (imádtam, hogy nem nekem kellett waxolni (meg főzni) hozzá tudnék szokni), addig szétnéztünk. 

Rengeteg konténer volt, a különböző nemzeteknek. A menők viszont nem konténerrel jöttek, hanem saját kamionnal, kamionokkal, amiknek az oldala mobil volt és jobbra-balra (meg felfelé) még egy fél kamion ki tudott csúszni belőlük. A menők ilyennek jöttek. 

Nyílt az ajtó a norvégok kamionjában, bekukucskáltunk, és ott volt kb 500 pár sífutóléc. Tőlünk meg azt kérdezték a waxosaink, hogy kinek van bemelegítő léce, esetleg két versenyléce? Hát nem volt nagy tolongás...

 

Megkaptuk a felwaxolt síket, lehetett menni pályát nézni. Az 5 km-es kör 2 különböző 2,5 km-es körből állt. Akit nem érdekel a pálya felépítése, az itt lapozzon tovább, mert engem az első találkozás a pályával eléggé taccsra tett lelkileg, azért most megpróbálom felidézni az első randi élményét. 

Elindultunk, hegy, hegy, lapos, hegy, lapos, lejtő, majd első nagyhalál. Basszus olyan steig következett, hogy nem tudtam rá felnézni hanyatt esés nélkül. A közepére volt odarakva az 1 km-es tábla. UHH, még csak egy?? Megmásztuk a steiget, de nem ért véget, hanem lépcsőzetesen folytatódott, még két hegy került fölé. Ezekkel az volt a baj, hogy nem egyszerűen hegy, hanem abból a legrosszabb fajta, amit nem lehet megfutni (legalábbis ezen a szinten nem), amiről kizárólag tökéletes waxolással lehet nem visszacsúszni, ami annyira meredek, hogy nagyon fáj, és amikor végre felérsz a tetejére, ott van még kettő ugyanebből. 

Ja és kb 10 méterenként volt kamera, ami elég frusztráló. A kamerákat a steigekre rakták, meg a lejtők aljába, ahol szinte kivétel nélkül mindig egy éles kanyar van. Arra a 2x100 méter laposra, ahol lehetett szépen classikban futni, és ahol a méltóságom egy darabkáját megőrizhettem volna, na oda nem raktak egyet sem. 

A brutál hegy után jött egy lejtő, majd megint egy jó meredek hegy, utána csúsztunk vissza a stadion felé, na persze nem csak egyszerű visszacsúszás volt (kanyarokkal tarkítva), hanem a lejtő közepén volt egy domb, aztán becsúszás a stadionba, ahol egy több mint 90 fokos kanyarral befordítottak minket, hogy a stadionban is menjünk egy kört a nagyérdemű szórakoztatására. 

Ez volt egy kör, és ez volt a könnyebb. Onnan indultunk a második körre, ami a pálya leghosszabb emelkedőjével kezdődött. Ez is egy olyan emeletes steig volt, 3 emelettel megpakolva. Az első része hosszú volt, volt benne egy meredekebb törés, de a finomabb része a híd után kezdődött, ahol jött egy szintén hosszú, de legalább meredek rész, és folytatódott egy másik ugyanilyenben. Ez volt egy. Mire az ember felér a tetejére konkrétan azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány. Utána volt egy lejtő, végén bal kanyarral, majd jött a kedvencem, nagyhalál 2. szintén egy három emeletes, de nagyon hosszú, és a legvége volt a pálya legmagasabb pontja. A legvégén egy épített hídra kellett felmászni, olyan szögben, hogy azt hittem leesek róla. Volt ugyan mellette is út, tehát nem lett volna muszáj oda felmenni, de a szervezők azt gondolták, hogy ez kell a sífutónak, ettől érzi jól magát. 

Utána jött egy lejtő, a végén megint bal kanyar, pici huppli, megint egy lejtő és utána rögtön az utolsó hegy, ami már nagyon nem kellett volna, nagyon fájt, nagyon meredek volt, és nagyon utáltam. Ha erre felküzdi magát az ember az utolsó erejével, akkor jön egy hosszabb lefelé, egy pici emelkedővel a közepén és egy 180 fokos visszafordítóval a stadion felett, amit ha elbénázol, azt már látja az egész közönség. Onnan már csak le kellett csúszni, és újabb nagy ívű 180 fokos kanyarral ráfordulni a célegyenesre és befutni. Ez volt 5 km. Pont olyan volt mint a Sapporo 50 km csak 5 km-be sűrítve :-)

Az első kört úgy mentük, hogy 50x megálltunk, kifújtuk magunkat a steigek között, és így is sokkoló volt. Ez nem fehér embernek való (és aki látta a venezuelai őrültet versenyezni, az tudja, hogy nem is feketének). Tisztára bepánikoltam, ahogy az a nagy könyvben meg van írva...

Visszamentünk a konténerekbe, visszaadtam a sít Zsoltnak és Merlinnek, hogy valamit még csináljanak vele, mert amit feltettek, az 5 km alatt teljesen lejött, és ez kevés lesz, ha diagonálozni is akarok, mert amúgy skatingezni nem volt rossz vele. 

A hivatalos edzés 13-14 között volt, addig el tudtunk menni ebédelni. A kaja itt is kifogástalan volt, de nem ettünk sokat az edzés miatt. Zsolték felwaxoltak egy másik waxot, majd 13-14 között kimentünk újra. Sokkal jobb volt a wax, egész jól fogott, határozottan meg voltam vele elégedve, a rengeteg hegyből volt olyan, amit szépen meg bírtam futni. Persze az emelkedők között megálltunk lihegni, és most még a pulzusmérőmet is elindítottam, hogy lássam mi lesz a vége. Mentünk egy újabb kört 186 volt a pulzusom a sok pihenéssel együtt, de határozottan jobb volt. 

Kettőkor szigorúan letereltek minket a pályáról, legközelebb másnap, a verseny előtt lehetett újra síelni. Mondtam Zsoltnak, hogy nekem nyugodtan rakjanak fel a fogówaxból bőven, akár a gyorsaság rovására is, mert inkább a hegyet másszam meg könnyebben, mint hogy a gyors lefelékre apelláljak. Ezek így is gyorsak voltak, nekem sosem a lefelékkel van bajom. 

Edzés után visszamentünk a szállásra. Este megkaptuk a sorsolást, kiderült, hogy a 35 indulóból én vagyok a hogy is mondjam "legtapasztaltabb" :-) mert kb mindenki 1995-2000 között született, és megtudtuk, hogy a magyar lányok teljesen együtt indulnak. Én voltam az első, a fiatalok utánam jöttek. Én 7, Regina 8, Bianka 9, Ildi 12-es rajtszámmal. 

Ez az én szempontomból azért volt csak gáz, mert a mi számunk nyitotta meg a VB-t, és az első szám legelején már pályán is voltunk, tehát nem volt kit mutatni rajtunk kívül a kamerának. Tudtuk, hogy az a rengeteg kamera, amelyek a pálya legbrutálisabb, legszopatósabb részein 10 méterenként vannak felállítva, és azok más téma híján valószínűleg fognak minket mutatni. Ez valakinek persze tök szuper, de én azért kihagytam volna, hiszen tudtam előre, hogy nem életem legimpozánsabb mozdulatsoraival fogom ezt a pályát abszolválni, bár a lefeléket és a kanyarokat roppant nagy magabiztossággal vettem. Semmi fékezés, semmi hóeke, ez legalább megy :-)

Másnap korai ebéddel kezdtünk és mentünk lécpróbázni+bemelegíteni a verseny előtt. Kaptunk egy bemelegítő rajtszámot, azzal lehetett felmenni a pályára. A wax nem volt olyan jó, mint tegnap, egy kört mentünk és utána mentem vissza referálni Zsoltnak. Utána még kimentem egy fél körre, de 13.30-kor visszamentem, mert már csak egy fél órám maradt. 

Felhős idő volt, hideg, mert fújt a szél. A bemelegítésben leizzadtam, és nagyon elképzelhetetlen volt, hogy a versenyre nekem le kell dobálnom a textilt magamról, hogy egy szál vékony futóruhában flangáljak a pályán. A Worldloppet versenyeken van rajtam néhány réteg, mert ott hosszú órákat vagyunk kint a pályán, de itt futóruhában kell menni. Volt is szép egyenruhánk, és mivel egymás után indultunk tök jól néztünk ki. 

Zsolttól megkaptam a lécemet, amire ki tudja mit tett fel, és elindultunk a csajokkal a rajtba. Pánik indul… 100 méter múlva megállítottak, hogy hol van az akkreditációs kártyánk, mert anélkül nem mehetünk a ki versenyre. Mondtuk, hogy itt van rajtunk a bemelegítő rajtszám, ha nem látná, mert nem gondoltuk, hogy akkreditációs kártyával a nyakunkban fogunk versenyezni. De mert olyan csinosak voltunk, így továbbengedtek minket (bár lehet, hogy mégis csak látta a rajtszámot). 

Utána le kellett cserélni a bemelegítő rajtszámot a versenyrajtszámra., így mehettünk be a startzóna mögötti területre. Ott először fel kellett állni egy dobogóra, és mind a két lábamra kaptam egy chipet, majd kaptunk egy zsákot, amin rajta volt a rajtszámunk, és abba kellett betenni a kabátot.
Hát mit is mondjak, qrv@ hideg volt. 

Próbáltunk ugrándozni, de a kamera lépten nyomon ott volt az arcunkban. Ekkor menni kellett magasság és bot mérésre, mert az új FIS szabály szerint max a testmagasság 83%-a lehet a bot. Jól kihúztam magam, sosem voltam még 174.5 cm :-) Ezután már menni is kellett. Gyors pacsi a lányokkal és álltam is be a startba. 

Még a rajt előtt közvetlenül egy kiscsaj egy filcet akart nyomni a kezembe, én meg nyújtottam felé a lécemet, azt hittem azt akarja megjelölni, mint a régi szép időkben. Nem értette, nem vette el a lécet, de tolta felém a filcet. Én meg nem értettem, hogy miért adja nekem a filcet, hát én jelöljem meg a saját lécemet, hát micsoda hülyeség ez? Ment ez az adok-kapok egy darabig, de nem szólt volna egy szót sem, hogy mit csináljak. Közben látom, hogy ott van egy üvegfelület, és azon keresztül vesz a kamera. Ránéztem jobban az üvegre, és volt rajta valahol 5 firka, amit alig lehetett látni. Akkor jöttem rá, hogy nem a lécemet akarja megjelölni, hanem nekem kell azt az üveglapot aláírni. Gyorsan aláírtam, a kamera dokumentálta ez is, és már állhattam is be a rajtba. 

Letettem a lécet, ráálltam, és éreztem, hogy rögtön befagy. Basszus, elkezdtem csiszitolni, mert tök ciki rögtön egy pofára eséssel indulni. Nagyon hamar eltelt az a 30 mp, és már mehettem is. Kb 10 méter párosbot és egy nagyon kis ívű jobb kanyarral kezdtünk, ahol nekem eszembe jutott, hogy nem indítottam el az órámat, úgyhogy még oda is nyúlkáltam a kanyarban, mert kíváncsi voltam milyen max pulzusértéket fogok produkálni. 

És akkor innen jött a már ismert pálya, ami életem legkeményebb pályája és életem legoxigénhiányosabb 22 perce volt. Sajnos az első steigen kiderült, hogy a legjobb waxom a tegnapi edzésen volt, mert ahol tegnap még fel bírtam futni, ma már nem, folyton kirúgott a léc, és halszálkázni kellett, ahhoz meg egy kicsit hosszú a lécem, lévén nem is a sajt lécemmel futottam. De mit volt tenni, menni kellett. 

Megmásztam az első hegyeket, jött a lejtő, és az első 3 emeletes nagyhalál. Edzéseken sosem mentünk fel egyben, hanem 2-3 részletben, de ezt itt nem lehet megtenni. Menni kellett, bármennyire is fájt, savasodott, de leginkább a pulzusom volt a gáz, mert (csak erős idegzetűeknek, Olivér ne nézz ide) 189-ről már hova tornázzam feljebb? Bírnám én erővel, meg motivációval, csak kevés a levegő. De Olivér megmondta, hogy 145-155 között kell edzenem (ez most egy kicsit nem sikerült) és akkor majd kb egy év múlva már jó lesz, úgyhogy lányok jövőre veletek ugyanitt… :-)

Na de visszatérve a versenyhez, túléltem az első 2.5 km-es kört, a stadionba fékezés nélkül farolva fordultam be, amit a hálás közönség nagyra értékelt. Megtettem a kötelező kört és már indultam is felfelé a második körre. Mindenki tudta, hogy a lányok előbb utóbb jönni fognak, hiszen fele olyan korúak, mint én és sokkal jobban bírják keringéssel, miegymással.  Jött is Bianka és jött Ildikó is. Egyszer csak pont ott, ahol a közönség tök közel volt a pályához hallottam, hogy hopp, hopp, hopp, hopp, és azt hittem, hogy a közönség hoppol és adja a ritmust, ahogy anno mi is számtalanszor tettük. Aztán szerencsére még időben kapcsoltam, és rájöttem, hogy Ildi hoppol mert szeretne elmenni, és én kimenekültem előle a nyomból, hogy hadd menjen. Azt láttam, hogy neki is kirúg a léc, tehát neki sem volt teljesen 100%.

A hídnál már annyira be voltam szűkülve, hogy ugyan hallottam a magyar csapat drukkolását, de nem tudnám megmondani, hogy ki volt ott. Még feljebb a dombon ott volt Mikibá meg Zoli, és drukkoltak ők is. Utána jött egy lejtő, ahol megpróbáltam észhez térni, de nagyon hamar vége lett, és következett a második nagyhalál. Egy volt a kedvencem, itt kellett felmenni a hídra, a pálya legmagasabb pontjára, a 3. emeletnyi steig tetején. Onnan lecsúsztam a lejtőn, még egy kellemes ívű hegyre, a harmadik nagyhalálra kellett valahogy felküzdeni magamat, és tudtam, hogy ez már az utolsó. A tetején hallottam, hogy ott is drukkolnak a többiek, de nem tudom, hogy kik. Azért persze köszi mindenkinek :-)

Az utolsó steigre felérve eljött végre az én időm, mert innen jött a meredek lefelé egy 180 fokos kanyarral fűszerezve. Ment előttem egy lány, aki fékezett a kanyar előtt, amit én megint fékezés nélkül farolva vettem, így rácsúsztam teljesen és el is tudtam menni mellette. Becsúsztunk a stadionba, onnan még pár 100 méter párosbot és végre ott volt a cél, és végre megállhattam és megpróbáltam levegőhöz jutni. 

Hárman voltunk bent egyszerre a célban, mindenki megölelte egymást, mint a nagyok, és mentünk hátra. Először levették a chipet, utána visszakaptuk a kabátot, majd kaptunk egy pohár meleg teát. Ott voltak a többiek is, úgyhogy örömködtünk egymásnak, meg annak, hogy túl vagyunk rajta. Mindenki nagyon ügyes volt, de Ildi főleg, nem sokon múlt neki a kvalifikáció. 

Kifelé menet elmentünk az újságírók előtt, akik alig várták, hogy elkapjanak már valakit, aki legalább egy kicsit is beszél angolul, úgyhogy engem két újságíró kb 10 percig faggatott. És utána végre visszamentünk a fűtött konténerekbe és felöltözhettünk. Hatalmas érzés volt túl lenni rajta, és egyáltalán ott lenni, és képviselni a hazámat, elindulni egy vb-n, végigküzdeni magamat egy iszonyatosan nehéz pályán, örülni, hogy nem egyedül vagyok ott, hanem még három magyar lánnyal, örülni a többiek örömének, és egyáltalán, tök jó volt ez az egész, annak ellenére, hogy finoman fogalmazva is kiköptem a tüdőmet. 

Átöltöztünk, utána elrohantunk kajálni, majd szaladtunk drukkolni a négy magyar fiúnak, akik utánunk indultak. Domi ment elsőnek, majd Ádám, Soma és végül Kristóf. Az akkreditációs kártyánknak hála egészen közel tudtunk menni és tudtunk drukkolni a srácoknak, akik szintén megküzdöttek ezzel a pályával, mert ugyanaz volt nekik, mint nekünk, csak neki 2x az egész. 

Ebben a versenyben szerencsétlenkedett a venezuelai „versenyző” is, aki miatt azért izgultunk, hogy ne törje össze magát még jobban, vagy hogy ne szálljon belé valaki, amikor ő egy lejtő tetején-közepén-alján fetreng a nyomban. Amikor beért végre a stadionba reménykedtünk, hogy a szervezők leterelik a pályáról és nem engedik el még egy körre, de szerencsére nem kellett, mert neki szerintem fogalma nem volt arról, hogy mennie kéne még egy kört, így egy kör után teljes boldogsággal és megelégedettséggel „futott” be a célba.  Sajnos nem vet túl jó fényt a sportágra, hogy valaki egy vb-n vesz először sílécet a lábára, a média meg ezen lovagol majd hónapokig. Rajta kívül mindenki más vért izzadt, a világ meg ezen a fickón röhög, és azt hiszik, hogy egy vb-re minden bohóc odaállhat különösebb sítudás nélkül. Persze küzdött ő a maga szintjén, de nem itt kellett volna.

Beértek a srácok is, nagyon szépen teljesítettek, Kristóf ment a legjobban közülük, de mindenkinek nagy gratula!

Visszamentünk a konténerekhez, összepakoltunk, rohanás a buszhoz, mert azt mondták az esti megnyitó ünnepségre 6 körül fog menni az utolsó busz, és azt jó lett volna elérni. Mikor leértünk a szálláshoz Piros megkérdezte a bent álló két buszt, hogy mikor indulnak. Mondták, hogy most, de ha sietünk max ¼ órát várnak ránk. 

Akkor kaja sztornó, rohanás fel a szobába, sífutó gatya le, lesikló gatya fel, dupla zokni, 7 réteg felülre plusz kabát, sál, kesztyű, dupla sapka és mehetünk. Azért a kajálda felé kanyarodtunk és futtában belemarkoltunk egyet a kekszes-kenyeres tálba, hogy legalább ennyi legyen nálunk. Pont elértük a buszt, és már mentünk is visszafelé a megnyitóra, amin mi már felszabadultan vettünk részt. Először csak hárman értünk oda, mert a fiúk nem jöttek vissza a szállásra, Ágiék meg a hivatalos esti edzés után jöttek át ide. 

Leszálltunk a buszról, és brutál hideg volt. Ha fért volna még a kabát alá néhány réteg, akkor még azt is felvettem volna. Ott álltak az önkéntesek az országneves táblákkal és a zászlóval. Oda mentünk a lányhoz, elvettük tőle a magyar táblát-zászlót, gyors fotó, aztán visszaadtuk neki és elmentünk keresni valami melegebb helyet, mert baromira fújt a szél, és elkezdett esni a hó. Lassan befutottak a többiek is, de a 16+2 emberből csak hatan jöttünk össze a megnyitóra. A többiek vagy lekésték a buszt, vagy nem akartak szétfagyni. Ahogy telt az idő, ezt az indokot meg tudtam érteni. 

Mi egy kis mellékutcában álltunk, ami egy térre nyílt. A téren tömegek voltak, egy nagy színpad és rengeteg önkéntes. Elkezdődött a megnyitó, és úgy ahogy az olimpián, mi is országonként lettünk szólítva és vonultunk át az önkéntesek alkotta sorfal között, az ünneplő tömeg előtt a téren a színpad elé. Tök jó volt :-)

Akkor a színpadon elkezdődött a beszéd, és a mindenféle műsor, amit a finn televízió élő egyenes adásban közvetített. Közben ömlött a hó, és orkán erejű szél tombolt, a színpadon meg egy szál semmiben, mezítláb táncoltak. Még nézni is fájt. Volt tűzijáték is, meg minden, megadták a módját nagyon. Szép volt, kellően fáztunk már, amikor hirtelen vége lett. Megrohamoztuk az első buszt, majd otthon a kajáldát is. 

Végül már nagyon elfáradva, de jóllakottan felmentünk a szobákba, ahol a folyosón már folyt a megbeszélés a másnapi versenyzőknek. Másnap a skating sprint szám volt, ahol a másik négy lány (Ági, Emő, Piros, Sára) 1.4 km-t és a másik 4 fiú (Ádám, Karesz, Dávid, Bence) 1.6 km-t futottak.

Sajnos én ezt a versenyt már nem láthattam élőben (de online végig követtem és nagyon drukkoltam nekik), mert korán reggel értem már jött az official transport (egy vadi új audi quattro) és kivitt a reptérre. Átrepültem Tartuba, ahol Ati összeszedett a reptéren, mert vasárnap már ott kellett helyt állni a Tartu Ski Marathonon, majd onnan hazafelé még a Bieg Piastowon is.

A világbajnokság hamar véget ért, épp csak ott voltunk, belekóstoltunk, kicsit versenyeztünk, egy levegőt szívtunk a nagyokkal (Northuggal egy szálláson voltunk :-)) megnéztük közelebbről, hogy hogy megy ez, milyen világ ez.

Hatalmas élmény volt, nagyon örülök, hogy a része lehettem. Köszönöm a csapatnak, hogy veletek voltam, további sok sikert a versenyeken, köszönöm Zsoltnak és Merlinnek a waxolást, köszönöm a szövetségnek a lehetőséget, és köszönöm Áginak, hogy rám gondolt, amikor a 8. embert keresték.

És a legfontosabb: hajrá Ádám, drukkolunk neked!

A többi fotó itt.